 |
| A Ponta-kormány által tervezett új régióbeosztás és Székelyföld |
A
nagyvilágban egyáltalán nem szokatlan, hogy az egyes államok élnek a területi
autonómia intézményével államszervezetük kialakításakor. Ennek lényege, hogy
egy olyan aszimmetrikus államszervezet jön létre, amelyben egyes területek -
jellemzően azok a területek, ahol valamely kisebbség alkotja a többséget – az
ország többi részétől eltérő alkotmányos státusszal rendelkezik, amely
jellemzően a többi területhez képest szélesebb önkormányzati jogosítványokat
jelent. Ettől teljesen eltérő területszervezési elvek a centralizált egységes
állam, valamint a teljesen szimmetrikus föderalizmus – legyen az integráció
vagy devolúció útján létrejött - amely minden alkotó egysége, állama ugyanolyan
mértékű önkormányzatisággal rendelkezik. Autonóm státuszt jellemzően három úton
adnak az országok egyes területeiknek: a) külső beavatkozás, vagy külső nyomás
hatására (pl.: Aland-szigetek autonómiája a Népszövetség nyomására, a kurdok
lakta térség Irakban); b) a kisebbség fegyveres felkelése hatására (pl.:
Észak-Írország vagy Bougainville Pápua Új-Guíneában); c) a demokratikus államok
maguk hozzák létre a kisebbségek, egyes régiók jogainak biztosítására (pl.:
Grönland, Korzika).[1]
A
tapasztalat azt mutatja, hogy egy központosított berendezkedésű országban
könnyebb bármilyen fajta aszimmetrikus státuszt létrehozni, mint egy
szimmetrikus rendszerben. Ez nem csoda, hiszen ebben az esetben ez kizárólag a
központi kormányzattól függ, és nem kell számolnia a regionális kormányzatok,
törvényhozó testületek és politikai erők szembenállásával. De egy demokratikus
ország miért dönt úgy, hogy valamely területét megkülönbözteti a többitől? Több
politikai, gazdasági és praktikus szempont is szerepet játszhat, de
mindenekelőtt az ország stabilitását erősíti, ha egyes régiók a többitől eltérő
státuszt kapnak.
Először
negatív oldalról megközelítve a kérdést. Két fontos érv szokott felmerülni az
autonóm státuszok ellen. Egyrészt egyfajta dominó folyamatot indíthat meg,
aminek eredményeképpen a többi terület is hasonló státuszt követelhet magának,
másrészt pedig az a vélt veszély merül fel, hogy az autonóm státusz egyfajta
lépcsőt jelent az ország széteséséhez. A történelmi tapasztalatok egyik
félelmet sem látszanak igazolni. Azokban az országokban, ahol egyes területek
speciális státuszt élveznek jellemzően nem következett be a dominó folyamat,
ami alapvetően a politikai szereplők elhatározásától függ. Sem Franciaországban
Korzika speciális státuszának biztosítása után nem indult hasonló folyamat, sem
Olaszországban nem célja egyik régiónak sem a Dél-Tirolhoz és Valle D’Aostahoz
hasonló jogállás és Finnországban sem akarja egyik régió sem követni az
Aland-szigetek példáját. Az egyetlen kivétel talán Spanyolország. Ott az
1978-as alkotmány elfogadásakor a lehető legnagyobb mértékű kompromisszumra
törekedtek a politikai erők ezért az alkotmány szintjén nem szabályozták
véglegesen az ország területi berendezkedését. A történelmi régiók és
nemzetiségek számára biztosítottá vált a speciális státusz, de a többi régió
számára is nyitva hagyták ezt a lehetőséget. Ennek megfelelően Katalónia, Baszkföld,
Galícia és Andalúzia eltérő státusszal rendelkeztek a rendszerváltást követően,
majd a politikai paktumok eredményeképpen minden régió elérte az autonóm
közösség szintet és így a kezdetben aszimmetrikus rendszer az évek során
szimmetrikussá vált. Ebben az esetben nem volt egyértelmű politikai akarat sem
az alkotmányozáskor, sem később az aszimmetrikus államszervezet megtartására.
De
azokat a félelmeket sem igazolja a történelem, amelyek az autonóm státusz
megadásával az adott ország szétesését vizionálják. A történelem során azon
területek közül, amelyek aszimmetrikus, autonóm státuszt élveztek csupán
Norvégia vált függetlenné (Svédországon belül 1815-1905 között Norvégia autonóm
státuszt élvezett, egészen függetlenségének kikiáltásáig). Ebben a körben két
esetet lehet még felhozni. Az egyik Írország, ami viszont 1920-ban egy évvel a
függetlenség kikiáltása előtt, tehát túl későn kapott aszimmetrikus státuszt. A
másik eset Eritrea, ami Etiópián belül élvezett autonóm státuszt, amit azonban
1962-ben visszavontak tőle és harminc évvel ezután vált független országgá. A
történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a XX. Században az egységes
központosított államberendezkedés (Nagy-Britannia 1920-ban), valamint a
szimmetrikus föderális rendszer (Jugoszlávia, Csehszlovákia) vezetett
legkönnyebben az adott ország széteséséhez.[2] Ezzel
szemben pedig annak az országnak a stabilitását, ami például számottevő és egy
adott területhez kötődő nemzetiséggel rendelkezik, éppen az aszimmetrikus
berendezkedés adja. Ebben az esetben az autonómiával rendelkező területnek
egyfelől nem érdeke, hogy másik országhoz tartozzon, hiszen abban elveszti
kivételes státuszát, illetve mivel jellemzően kisméretű területekről van szó
ezért a függetlenségnél jobb számukra a többségi nemzet által nyújtott háttér.
Tipikus példa erre Dél-Tirol, amely bár többségében német nyelvű és korábban
Ausztriához tartozott, de egyáltalán nem szeretne Ausztria tízedik bundesland-ja
lenni és a függetlenséghez sem fűződik számottevő érdeke.
 |
| A világ azon országai, ahol autonóm státusszal rendelkező területek találhatóak (forrás: www.wikipedia.hu) |
Pozitív
oldalról megközelítve a kérdést meg kell említeni, hogy a kisebbségi kérdés
kezelésére megadott autonóm státusz megfér az egységes politikai nemzet
gondolatával is. Erre jellemző példa Spanyolország. A spanyol alkotmány
értelmében a szuverenitás letéteményese a spanyol nép összessége, amelybe
beleértendő minden nemzetiség (katalán, baszk) is, amelyeknek éppen az
alkotmány értelmében biztosított az autonóm státusz és a széles körű
önkormányzatiság (igaz ez az évek során ki lett terjesztve az egész országra.)
Éppen ez az egy politikai nemzethez tartozás, amely politikai nemzet a
szuverenitás kizárólagos letéteményese, a legfőbb akadálya a függetlenségi
törekvéseknek és legfőbb garanciája az ország egységének. De például az
Egyesült Királyság esetében a többek között Skóciának is biztosított speciális
státusz eredménye, hogy a közelgő népszavazáson az előzetes felmérések rendre
mindössze 20% körülire mérik a függetlenség támogatottságát. Éppen ezért az
akut szeparatista törekvések egyik bevált gyógyírje is lehet a speciális
autonóm státusz. Erre jó példa, hogy Irakban a kurd követelések semlegesítésére
is az autonóm státuszt alkalmazzák, de a különleges helyzetben lévő
transznisztriai terület problémájának egyik megoldási lehetősége lehet a széles
körű speciális, autonóm státusz biztosítása.
De az autonóm státusz nemcsak az ország stabilitása
szempontjából és a nemzetiségek helyzetének és jogainak biztosítása
szempontjából jó. Az autonóm státusz a régió és az adott ország védjegyévé,
márkájává válhat. Olyan márkává, ami az egész világon ismerté teheti nemcsak a
régiót, de az autonómiát megadó országot is. Dél-Tirol, Aland-szigetek, Quebec,
Skócia, Wales mind olyan régiók, amelyek részben speciális státuszuknak
köszönhetik ismertségüket. Az ő esetükben az autonómia nemcsak az emberi jogok
tiszteletben tartásának, de a gazdasági prosperálásnak is márkájává vált. Az
autonómia márkát és a területi önkormányzatiság terén elért eredményeket
nemcsak az érintett régiók, de az adott államok is sajátjukként ismertetik,
promotálják még nemzetközi szinten is (pl.: turisztika, befektetés ösztönzés,
konferenciák, kutatóintézetek, bestpractise-ként
bemutatás) amelyre mindkét fél büszkeséggel tekint, és amely maga is példává
válhat.
Éppen ezért Székelyföld autonómiája nemcsak az ott élő
magyarság érdeke, de Románia stabilitását és nemzetközi presztizsét is erősíti.
A román alkotmányozó többségnek tehát óriási felelőssége van abban, hogy
Románia érdekeit is szem előtt tartva a tervezett régió átalakítást
felhasználva, a sikeres európai minták mentén rendezze Székelyföld státuszát.
Tekintettel arra, hogy a tervezett román alkotmánymódosítás által érinteni
kívánt területszervezési kérdések szorosan érintik a kutatócsoport kutatási
területét, ezért az elkövetkezendő hónapokban kiemelt figyelmet szentelünk a
témának.
Farkas Vajk
AUTONOMY AS STABILITY AND BRAND
As a result of the
Romanian parliamentary elections on 9th December 2012 Victor Ponta the
president of the Social Liberal Union has become the prime minister of Romania.
Ponta is supported by the 2/3 of the members of both houses of the Parliament
so he has obtained constitutional majority. The restructuring of the county
system, the consolidation of the regional level are among the objectives of the
Government. At the same time in connection with the territorial restructuring
plans we hear more and more frequently opinions concerning a possible autonomy
for a part of Covasna, Harghita and Mures, for the historic Székely land in one
wordwhere the nationality of 74% of the inhabitants is Hungarian and they claim
authority similar to the European models. Many debates have been already made
upon the importance of a high level authorityfor a minority but what benefit if
any can an autonomous territory offer to the whole country?
It is not unusual in the
world that the states choose the institution of territorial autonomy when they
establish their state organization. The main point is that they build up an
asymmetrical state organization in which the different regions, typically those
where a minority is in majority, has a constitutional status different from the
rest of the country and it gives them more right to self-determination. Totally
other types of territorial organizational principles are the centralized state
and the asymmetrical federalism, established even by integration or by
devolution when each unit, region or state owns the same level of local
authority principle. Typically there are three ways how the states give
autonomy for a territory: a., in response to an external pressure or foreign
intervention (e.g. the autonomy of Aland Islands thanks to the pressure of the
League of Nations, the Kurd area in Iraq) b., thanks to an armed uprising of
the minority (e.g. Northern Ireland, Bougainville in Papua New Guinea) c., democratic
states (e.g. Greenland, South Tyrol, Corsica).
According to gained
experiences it is much easier to establish any kind of asymmetric status in a
centralized state than in a symmetric system of government. It is not
surprising because in this case the decision depends only on the central
government andit doesn’t have to take into consideration the opposition of the
local authorities, the legislative body or the political forces. Why is a
democratic state willing to distinguish one of its regions from the others?
Many reasons can play part in a decision like this but above all when a certain
region gets different status than the others it strengthens the stability of
the state.
First let’s approach the
question from a negative point of view. Usually two important reasons emerge
against the autonomous status. Partly it can activate a certain domino process
and all the others can claim similar status from the government, partly the
putative danger can arise that the independent position can be a step forwards
the disintegration of the country. The historic experiences do not seem to
prove any of these fears. In those countries where certain regions enjoy
special status the domino effect generally hasn’t been realized because it
basically depends on the decision of the political forces involved. There was
not a process like this neither in France after the special status had been
given to Corsica; nor in Italy, not even one of its regions wanted legal status
as has South Tyrol and Valle D’Aosta; not even in Finland the regions wanted to
follow the lead of the Aland Islands. The only example for the opposite seems
to be Spain. In Spain at the adoption of the Constitution in 1978 the
politicalforces wanted to achieve the highest degree of compromise possible and
they did not fix the territorial system at constitutional level. The historic
regions and nationalities possess the special status andthe possibility of it
is providedalso for the other regions. In compliance with it Catalonia, The
Basque Country, Galicia and Andalusiahad different status after the regime
change then as a result of political agreements every region achieved the
autonomous community level and therefore the originally asymmetric system has
become symmetric during the years.
The fear of the vision
thatthe autonomous status of a region leads to the disintegration of the
country is also unfounded. In history among the countries withautonomous,
asymmetric status only Norway has become independent (it had been having
autonomous status within Sweden between 1815 and 1905 till the proclamation of
independence). Two cases are known in this field. The first is Ireland, the
country that had achieved asymmetric status too late, only 1 year before the
proclamation of independence in 1920. The other one is Eritrea which had had
autonomous status within Ethiopia, then it was withdrawn in 1962 and became an
autonomous country only 30 years later. According to historical experiences in
the 20th century the
homogeneous centralized political system (Great Britain in 1920) and the
symmetric federal system(Yugoslavia, Czechoslovakia) are the easiest to
disintegrate whereas the asymmetric status provides stability for a country
having considerable number of nationalities twitted to their territory. In this
case the autonomous region is not interested in trying to belong to another
country as it would lose the special status and mostly its territory is small
so the background offered by the majority nation is better than independence.
The best example is South Tyrol where mostly German speaking population live
and it belonged to Austria in the past but it doesn’t want to be the 10th bunderland
of Austria and independence is not in its best interest either.
Approaching the problem
from the positive side it must be mentioned that the minority problems and the
idea of a homogeneous political nation get on well with each other. This is
characteristic of Spain. According to the Spanish constitutionthe people of
Spain as a whole has the sovereignty, all the nationalities together (Catalan,
Basque), so the constitution insures the autonomous status and the wide range
self-determination (later on all the country received these privileges).They
belong to one political nation and it is the main obstacle of the independence
ambitions and the main guarantee of the unity of the country. The United
Kingdom ensured special status to Scotland and in response (according to the
predictions for the coming referendum) only 20% of the population would vote
for the independence. Special autonomous status can be a cure for the acute
separatist ambitions. It was used in Iraq to neutralize the Kurdish claims
andthe wide-ranging special status, the guarantee of autonomy could also be an
effective solution to the special situation of the Transnistrian territory.
The autonomous status is
good for the stability of the country, for the assurance of conditions and
rights of nationalities. The autonomous status can become the brand of a region
or of a certain county. A brand that makes not only the region but also the
authority giving country known all over the world; South Tyrol, Aland Islands,
Quebec, Scotland, Wales are regionsknown partly because of their special status
and on international level boththe region and the country proudly recognize the
acquired results of this well-functioning territorial self-governmental system
as their own.
Vajk Farkas
[1]
McGarry,
John: Assymetrical Federalism and the
Plurinational State. Position paper
for the 3rd International conference on Federalism, Brussels, 3-5 March 2005.
[2] McGarry
i. m.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése