Belgium sajátossága: „kisebbség a kisebbségben”
A kisebbségvédelemmel foglalkozó szakirodalom a közös történeti múlt, s az arra épülő történelmi és kulturális- nyelvi összetartozás tudata általában fontos szerepet játszik akkor, amikor egy kisebbségi közösség sikeres érdekérvényesítésének feltételeit vizsgáljuk.
Ha egy állam többnemzetiségű, akkor ennek a ténynek elvben az államszervezetben is tükröződnie kellene. A demokráciában általában a többség akarata érvényesül, ideális esetben azonban a kisebbség és a kisebbség jogainak tiszteletben tartásával.
Belgium a németalföldi tartományokból alakult ki a XIV. és a XV. században. Régóta élnek itt az ország északi táján a holland nyelvű flamandok (58%) és délen a franciául beszélő vallonok (33%). A belgiumi német kisebbség, bár az ország lakosságának mindössze 1%-át teszi ki, helyzete mégis sok tekintetben egyedülálló Európában. Belgium föderális rendszerében a flamandok és a vallonok mellett eme csekély számú német ajkú népcsoport is elismert nyelvközösségnek számít.
Olyan közösségről van szó, amely sem földrajzilag, sem történelmileg, sem pedig nyelvileg nem tekinthető egységesnek, csekély lélekszámú, s mégis a történelem úgy alakította sorsát, hogy Európa egyik legjobban védett kisebbségei közé tartozik.
Az utrechti békét (1713) követően újra Habsburg fennhatóság alá kerültek a Belga tartományok egészen a francia megszállásig (1795-1815).
1815-ben a Bécsi kongresszus újra rajzolta Európa térképét és Egyesült Németalföldi Királyság néven egyesítette Belgiumot Hollandiával, II. Vilmos uralma idején. Ez végső soron holland uralmat jelentett a belgák fölött. Ezzel a döntéssel közel száz évre kettéválasztották az új- és a régi belga területeken élő német ajkú lakosságot.
Az 1830. júliusi párizsi forradalom hírére Belgiumban is forrongások törtek ki, és 1830. szeptember 26-án megalakult egy ideiglenes kormány. Október 4-én kikiáltották a függetlenséget. Legfőbb képviseleti szervként megválasztották a 200 tagú Nemzeti Kongresszust.
Ekkor az európai nagyhatalmak garantálták Belgium függetlenségét. 1831. június 4-én Lipót herceget választották királlyá. 1830. február 7-én megszületett a Belga alkotmány. Az Alkotmány a vallon lakosság terméke volt és 1967ig csak francia nyelven volt megszövegezve.
A német kisebbségnek azonban a francia nyelv hegemóniája és a londoni protokoll által okozott területi veszteségek ellenére is sikerült megőriznie az identitását. Nagy szerepe volt ebben a német nyelvű egyházi szertartásoknak és a kétnyelvű elemi iskolai képzésnek.
Az első világháborúig terjedő időszakban az 1842. évi elemi oktatási törvény volt az egyetlen, gyakorlatban megvalósult, nyelvi egyenjogúságot biztosító törvény Belgiumban. A sokféle próbának kitett belgiumi német öntudat a XIX. század végén kezdett éledezni. Ennek egyik oka, hogy a flamand közösség is ekkor indította el küzdelmét a francia dominancia ellen.
A flamand nacionalizmus az első világháborúig terjedő időszakban főleg kulturális jellegű volt, főként nyelvi-jogi küzdelmek körül szerveződött. Később átalakult területi célokat megfogalmazó mozgalommá.
Az első világháborút követően a versailles-i békeszerződés jóvátételként Belgiumhoz csatolta a Német Birodalom oldalán harcoló Eupon - Malmedy , illetve az első világháborúig kettős felügyelet alá tartozó Moresnet tartományokat. (Az új belga kifejezés az ezzel a döntéssel Belgiumhoz került területeket jelöli.)
A békeszerződés értelmében a tartományok végleges hovatartozásáról nemzetközileg előírt titkos szavazással kellett volna dönteni. A szakértői vélemények szerint, amennyiben a nemzetközi szabályoknak megfelelően bonyolították volna le a népszavazást, aligha lett volna Belgiumra nézve kedvező.
A második világháború előestéjén már közel polgárháborús hangulat uralkodott a belgiumi német lakosság körében. A lakosság egyik fele a versailles-i békeszerződés felülírását követelte, ezzel szemben sokan a Belgiumhoz tartozás mellett érveltek. Azonban a németbarát csoportosulás lelkesedése, az 5 évig tartó megszállás és a hadkötelezettségből származó veszteségek miatt, hamar alábbhagyott.
A viharos évszázadok, a különböző uralkodóházak váltakozása és sok egyéb körülmény odavezetett, hogy Belgium németek által lakott területe sem történelmileg, sem földrajzilag, sem nyelvileg, sem pedig kulturálisan nem alkot homogén egységet.
A föderalizációs folyamat és a német ajkú közösség kisebbségi jogainak intézményesülése elválaszthatatlan egymástól.
Az 1960-as években a flamand – vallon ellentét kiéleződött. Ennek egyik oka: a flamand – lakta részeken munkanélküliség volt, Vallóniában pedig munkaerőhiánnyal küszködtek. Ekkor kimondták, hogy egyik közösség sem gyengítheti a másikat.
A német közösség a jogkiterjesztési lehetőségeket felismerve, csatlakozott a flamand közösség törekvéseihez, és a következetesség jegyében a honfitársakhoz hasonló jogokkal illették őket is.
1962-ben Belgiumot négy nyelvi kerületre osztották: holland, francia, német és Brüsszel kétnyelvű területére. Ezzel az aktussal létrehozták a nyelvi határokat. E határok Flandria – Vallónia, Vallónia és a német kisebbség között húzódtak, amihez a községek és tartományok határait is igazították. E körülményeket is figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a német nyelvközösség egyenjogúságának elismerését, jogokkal való felruházását tulajdonképpen a vallon – flamand ellentét feloldásának „melléktermékeként” is felfoghatjuk.
Belgium a németalföldi tartományokból alakult ki a XIV. és a XV. században. Régóta élnek itt az ország északi táján a holland nyelvű flamandok (58%) és délen a franciául beszélő vallonok (33%). A belgiumi német kisebbség, bár az ország lakosságának mindössze 1%-át teszi ki, helyzete mégis sok tekintetben egyedülálló Európában. Belgium föderális rendszerében a flamandok és a vallonok mellett eme csekély számú német ajkú népcsoport is elismert nyelvközösségnek számít.
Olyan közösségről van szó, amely sem földrajzilag, sem történelmileg, sem pedig nyelvileg nem tekinthető egységesnek, csekély lélekszámú, s mégis a történelem úgy alakította sorsát, hogy Európa egyik legjobban védett kisebbségei közé tartozik.
Belgium története
A belgiumi németek történetének megismeréséhez a XVI. századig érdemes visszanyúlnunk, amikortól a tartomány feletti uralkodóházak váltakozásával gyakran cserélődött a terület hovatartozása is. A Német-római Birodalom virágzása alatt a német lakta terület északi része (Eupen vidéke) a Limburgi hercegséghez, a déli területek nagy része pedig a Luxemburgi nagyhercegséghez tartozott. A XV. században a terület házasság révén a Burgundi hercegséghez került, amely később V. Károly uralkodása alatt a Habsburg ház kezére jutott. Ezt a kort úgy is emlegetik, mint a „boldog időszakot” , mert e királyi család jól bánt a belga tartományokkal. Azonban 1530-tól a Habsburgok spanyol ága lett a helytartó. II. Fülöp zsarnoksága és a protestánsok üldözése váltotta ki a németalföldi szabadságharcot.Az utrechti békét (1713) követően újra Habsburg fennhatóság alá kerültek a Belga tartományok egészen a francia megszállásig (1795-1815).
1815-ben a Bécsi kongresszus újra rajzolta Európa térképét és Egyesült Németalföldi Királyság néven egyesítette Belgiumot Hollandiával, II. Vilmos uralma idején. Ez végső soron holland uralmat jelentett a belgák fölött. Ezzel a döntéssel közel száz évre kettéválasztották az új- és a régi belga területeken élő német ajkú lakosságot.
Az 1830. júliusi párizsi forradalom hírére Belgiumban is forrongások törtek ki, és 1830. szeptember 26-án megalakult egy ideiglenes kormány. Október 4-én kikiáltották a függetlenséget. Legfőbb képviseleti szervként megválasztották a 200 tagú Nemzeti Kongresszust.
Ekkor az európai nagyhatalmak garantálták Belgium függetlenségét. 1831. június 4-én Lipót herceget választották királlyá. 1830. február 7-én megszületett a Belga alkotmány. Az Alkotmány a vallon lakosság terméke volt és 1967ig csak francia nyelven volt megszövegezve.
A német kisebbségnek azonban a francia nyelv hegemóniája és a londoni protokoll által okozott területi veszteségek ellenére is sikerült megőriznie az identitását. Nagy szerepe volt ebben a német nyelvű egyházi szertartásoknak és a kétnyelvű elemi iskolai képzésnek.
Az első világháborúig terjedő időszakban az 1842. évi elemi oktatási törvény volt az egyetlen, gyakorlatban megvalósult, nyelvi egyenjogúságot biztosító törvény Belgiumban. A sokféle próbának kitett belgiumi német öntudat a XIX. század végén kezdett éledezni. Ennek egyik oka, hogy a flamand közösség is ekkor indította el küzdelmét a francia dominancia ellen.
A flamand nacionalizmus az első világháborúig terjedő időszakban főleg kulturális jellegű volt, főként nyelvi-jogi küzdelmek körül szerveződött. Később átalakult területi célokat megfogalmazó mozgalommá.
Az első világháborút követően a versailles-i békeszerződés jóvátételként Belgiumhoz csatolta a Német Birodalom oldalán harcoló Eupon - Malmedy , illetve az első világháborúig kettős felügyelet alá tartozó Moresnet tartományokat. (Az új belga kifejezés az ezzel a döntéssel Belgiumhoz került területeket jelöli.)
A békeszerződés értelmében a tartományok végleges hovatartozásáról nemzetközileg előírt titkos szavazással kellett volna dönteni. A szakértői vélemények szerint, amennyiben a nemzetközi szabályoknak megfelelően bonyolították volna le a népszavazást, aligha lett volna Belgiumra nézve kedvező.
A második világháború előestéjén már közel polgárháborús hangulat uralkodott a belgiumi német lakosság körében. A lakosság egyik fele a versailles-i békeszerződés felülírását követelte, ezzel szemben sokan a Belgiumhoz tartozás mellett érveltek. Azonban a németbarát csoportosulás lelkesedése, az 5 évig tartó megszállás és a hadkötelezettségből származó veszteségek miatt, hamar alábbhagyott.
A viharos évszázadok, a különböző uralkodóházak váltakozása és sok egyéb körülmény odavezetett, hogy Belgium németek által lakott területe sem történelmileg, sem földrajzilag, sem nyelvileg, sem pedig kulturálisan nem alkot homogén egységet.
A belga föderalizmus intézményesülése
Belgium föderalizációjának gyakorlati megvalósulása a második világháború után kezdődött, és ennek következtében a hatvanas évek végétől a német közösség helyzete is jelentősen javulni kezdett.A föderalizációs folyamat és a német ajkú közösség kisebbségi jogainak intézményesülése elválaszthatatlan egymástól.
Az 1960-as években a flamand – vallon ellentét kiéleződött. Ennek egyik oka: a flamand – lakta részeken munkanélküliség volt, Vallóniában pedig munkaerőhiánnyal küszködtek. Ekkor kimondták, hogy egyik közösség sem gyengítheti a másikat.
A német közösség a jogkiterjesztési lehetőségeket felismerve, csatlakozott a flamand közösség törekvéseihez, és a következetesség jegyében a honfitársakhoz hasonló jogokkal illették őket is.
1962-ben Belgiumot négy nyelvi kerületre osztották: holland, francia, német és Brüsszel kétnyelvű területére. Ezzel az aktussal létrehozták a nyelvi határokat. E határok Flandria – Vallónia, Vallónia és a német kisebbség között húzódtak, amihez a községek és tartományok határait is igazították. E körülményeket is figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a német nyelvközösség egyenjogúságának elismerését, jogokkal való felruházását tulajdonképpen a vallon – flamand ellentét feloldásának „melléktermékeként” is felfoghatjuk.
Mindenesetre az 1962-es nyelvkódex a legjobban kidolgozott nyelvtörvény Belgium történelmében.
A nyelvi terület fogalmának kitalálására pedig azért volt szükség, mert a német kisebbség területe oly kicsiny, hogy nem lehetne régiónak nevezni. Tulajdonképpen a Liége - i tartomány kilenc kerületéből áll.
A különböző nyelvterületek egyenjogúak, a három nyelvű terület határain belül pedig a homogenitás lett a főszabály. Ez a területi elvet bevezető jogszabály a belga föderalizmus alapjának tekinthető, hiszen ezt követően indult el az a decentralizációs folyamat, amely során máig már öt alkotmánymódosítás is történt.
Az 1993-mas államforma – váltás ( a szövetségi állam kikiáltása ) tette biztossá a német ajkú kisebbség helyzetét. Mint autonómia, megilleti őket mindazon jog, amelyeket a hozzá képest nagyobb autonómiák kaptak, így például a külön parlament. Ez a Német Közösségi Tanács, amely - mint a többi régió törvényhozó szerve – egykamarás. Ez a jogalkotó szerv huszonöt képviselőből áll, akiknek feladata mind a közösség kormányának megválasztása, mind a kulturális, szociális, oktatásügyi stb. problémák megtárgyalása. A kormány székhelye Eupen.
Az intézmény, amely köti, de egyben védi is a német nyelvű kisebbséget: az autonómiák alapelveiből az együttműködés kötelezettsége.
Belgiumban kezd kikristályosodni az az elv, amely legfelsőbb szinten szervezi az autonómiák sorsát és kapcsolatát: a kohéziós elemnek nagyobbnak kell lennie, mint az autonómiának.
Mindazonáltal az önrendelkezésnek azon fokáig jutottak, ameddig csak el lehet menni, a másik fél szabadságának megsértése nélkül.
A belgiumi német kisebbségi nacionalizmus egyik fontos eleme, hogy a közösséghez tartozás többet jelent a németnyelv – tudás puszta tényénél. A németül tudás képessége ebben az esetben társul a német nyelv mindennapi, az életvitel minden szintjén való használatával és a nyelv megőrzésének szándékával.
A közösséghez tartozás együtt jár a múlt és a jelen nehézségeinek elfogadásával és a kialakult új helyzet a belga föderális állam keretein belüli megőrzésének akaratával is. Az új belga területek német lakossága még csak kilencven éve él Belgiumban, éppen ezért nem is iagzán kellene magát belgának éreznie, de mégis Belgium az, aminek identitását köszönheti.
Ha a német – lakta területet a második világháború végeztével nem egy heterogén, hanem egy homogén belga nemzetállamhoz csatolták volna, ma aligha rendelkeznének ilyen széles körű kisebbségi jogokkal. A belgiumi német kisebbség tudatában van annak, hogy nyertese lett a föderalizmus kialakulásának, és ez része lett a belgiumi németek önmeghatározásának is.
Az a fajta föderalizáció, amely az egyes népcsoportokat a rendszer részévé teszi, nem pedig elszeparálja őket egymástól, az államra nézve is üdvös lehet, hiszen lojálissá teszi a különböző népcsoportokhoz, nyelvi közösségekhez tartozó állampolgárokat.
Valószínűsíthető, hogy ma már nehéz lenne olyan német ajkú belgát találni, aki a Németországhoz való visszacsatolás mellett érvelne. Ennek oka egészen egyszerű: az elégedettség. A közösség tagjai egyenjogúnak érzik magukat saját államukban, jogaik biztosítottak, így identitásuk nemcsak a nyelvközösséghez, hanem sajátjuknak tekintett belga államhoz is köti őket.
A német lakosság ma már büszkén vallja magát német nyelvű belgának, holott a történelem során ez nem mindig volt így. Ez a patrióta identitás legfőképpen a belga Királyság iránt érzett lojalitásukat fejezi ki. A német közösség állampolgári öntudata és a belga államhoz való kötődése a közösség jogainak elismerésével folyamatosan erősödik, hiszen a belga államtól megkapott minden lehetőséget, hogy megőrizhesse és védhesse értékeit.
A belgiumi német közösség történetének és jogainak ismertetése után elmondható, hogy a közösség jóval többet kapott a belga államtól, mint puszta kisebbségi jogot. Egészen egyedülálló, hogy a lakosság ilyen kicsi hányadát kitevő német közösség egyenjogúságát alkotmányban rögzítették, s ezzel, illetve a két nagyobb nyelvközösséggel sok tekintetben azonos államjogi státusával politikai és jogi értelemben megszűnt alárendelt kisebbség lenni.
A 2007 – 2008-as évek viharos politikai eseményeit figyelve talán helytálló az a kijelentés – ami 50 évvel ezelőtt hihetetlennek hangzott volna -, hogy jelenleg a német közösség érzi magát leginkább belgának Belgiumban.
Ezt a definíciót az ENSZ főtitkára a közös eredet és a közös népszokások kategóriájával egészíti ki.
A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. Törvény az eddigi meghatározást egy időkerettel egészíti ki, ugyanis csak a Magyarország területén legalább egy évszázada honos népcsoportot tekinti kisebbségnek.
A különböző nyelvterületek egyenjogúak, a három nyelvű terület határain belül pedig a homogenitás lett a főszabály. Ez a területi elvet bevezető jogszabály a belga föderalizmus alapjának tekinthető, hiszen ezt követően indult el az a decentralizációs folyamat, amely során máig már öt alkotmánymódosítás is történt.
Az 1993-mas államforma – váltás ( a szövetségi állam kikiáltása ) tette biztossá a német ajkú kisebbség helyzetét. Mint autonómia, megilleti őket mindazon jog, amelyeket a hozzá képest nagyobb autonómiák kaptak, így például a külön parlament. Ez a Német Közösségi Tanács, amely - mint a többi régió törvényhozó szerve – egykamarás. Ez a jogalkotó szerv huszonöt képviselőből áll, akiknek feladata mind a közösség kormányának megválasztása, mind a kulturális, szociális, oktatásügyi stb. problémák megtárgyalása. A kormány székhelye Eupen.
Az intézmény, amely köti, de egyben védi is a német nyelvű kisebbséget: az autonómiák alapelveiből az együttműködés kötelezettsége.
Belgiumban kezd kikristályosodni az az elv, amely legfelsőbb szinten szervezi az autonómiák sorsát és kapcsolatát: a kohéziós elemnek nagyobbnak kell lennie, mint az autonómiának.
Mindazonáltal az önrendelkezésnek azon fokáig jutottak, ameddig csak el lehet menni, a másik fél szabadságának megsértése nélkül.
Német identitás
Többször is szóba került, hogy a belgiumi németek - lakta területek sem nyelvileg, sem történelmileg, sem pedig kulturálisan nem alkottak egységet. Joggal merül fel a kérdés, mi az, ami mégis összeköti a közösséget?A belgiumi német kisebbségi nacionalizmus egyik fontos eleme, hogy a közösséghez tartozás többet jelent a németnyelv – tudás puszta tényénél. A németül tudás képessége ebben az esetben társul a német nyelv mindennapi, az életvitel minden szintjén való használatával és a nyelv megőrzésének szándékával.
A közösséghez tartozás együtt jár a múlt és a jelen nehézségeinek elfogadásával és a kialakult új helyzet a belga föderális állam keretein belüli megőrzésének akaratával is. Az új belga területek német lakossága még csak kilencven éve él Belgiumban, éppen ezért nem is iagzán kellene magát belgának éreznie, de mégis Belgium az, aminek identitását köszönheti.
Ha a német – lakta területet a második világháború végeztével nem egy heterogén, hanem egy homogén belga nemzetállamhoz csatolták volna, ma aligha rendelkeznének ilyen széles körű kisebbségi jogokkal. A belgiumi német kisebbség tudatában van annak, hogy nyertese lett a föderalizmus kialakulásának, és ez része lett a belgiumi németek önmeghatározásának is.
Az a fajta föderalizáció, amely az egyes népcsoportokat a rendszer részévé teszi, nem pedig elszeparálja őket egymástól, az államra nézve is üdvös lehet, hiszen lojálissá teszi a különböző népcsoportokhoz, nyelvi közösségekhez tartozó állampolgárokat.
Valószínűsíthető, hogy ma már nehéz lenne olyan német ajkú belgát találni, aki a Németországhoz való visszacsatolás mellett érvelne. Ennek oka egészen egyszerű: az elégedettség. A közösség tagjai egyenjogúnak érzik magukat saját államukban, jogaik biztosítottak, így identitásuk nemcsak a nyelvközösséghez, hanem sajátjuknak tekintett belga államhoz is köti őket.
A német lakosság ma már büszkén vallja magát német nyelvű belgának, holott a történelem során ez nem mindig volt így. Ez a patrióta identitás legfőképpen a belga Királyság iránt érzett lojalitásukat fejezi ki. A német közösség állampolgári öntudata és a belga államhoz való kötődése a közösség jogainak elismerésével folyamatosan erősödik, hiszen a belga államtól megkapott minden lehetőséget, hogy megőrizhesse és védhesse értékeit.
A belgiumi német közösség történetének és jogainak ismertetése után elmondható, hogy a közösség jóval többet kapott a belga államtól, mint puszta kisebbségi jogot. Egészen egyedülálló, hogy a lakosság ilyen kicsi hányadát kitevő német közösség egyenjogúságát alkotmányban rögzítették, s ezzel, illetve a két nagyobb nyelvközösséggel sok tekintetben azonos államjogi státusával politikai és jogi értelemben megszűnt alárendelt kisebbség lenni.
A 2007 – 2008-as évek viharos politikai eseményeit figyelve talán helytálló az a kijelentés – ami 50 évvel ezelőtt hihetetlennek hangzott volna -, hogy jelenleg a német közösség érzi magát leginkább belgának Belgiumban.
Kisebbségi autonómia meghatározása
Az Állandó Nemzetközi Bíróság szerint kisebbség az a csoport , amely számát tekintve kisebb, mint az állam lakosságának többi része, nincs domináns helyzetben, és amelynek tagjai olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a lakosság többi részének sajátosságaitól, és összeköti őket a kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk és nyelvük megőrzésére irányuló szolidaritás érzése.Ezt a definíciót az ENSZ főtitkára a közös eredet és a közös népszokások kategóriájával egészíti ki.
A magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. Törvény az eddigi meghatározást egy időkerettel egészíti ki, ugyanis csak a Magyarország területén legalább egy évszázada honos népcsoportot tekinti kisebbségnek.
Heintze szerint a kisebbségi csoportoknak objektív és szubjektív feltételeknek kell megfelelniük. Objektív kritériumok között említi:
- a többség számszerinti fölényét, hogy a kisebbséghez tartozó személyek az adott állam többségi lakosságánál számszerűen kevesebben vannak és nem domináns pozícióban;
- annak az államnak az állampolgárai, ahol élnek és
- etnikai, vallási vagy nyelvi jellegzetességet hordoznak magukon, amely az adott állam többségi lakosságától különbözik.
Szubjektív kritérium: a kultúra, tradíciók, vallás vagy nyelv megőrzésére irányuló összetartozás, szolidaritás érzése.
Heintze véleménye szerint a szubjektív szempont alapvető szerepe, hogy lehetővé teszi a nemzetközi jognak, hogy különbséget tegyen egy kisebbség és egy integrálódni szándékozó csoport között.
A kisebbség fogalmának tisztázása után a legtágabb megfogalmazás szerint az autonómia olyan kisebbségvédelmi intézmény, amely az egyes államokban az autonómiához tartozó embercsoport (faji, etnikai) , nyelvcsoport, vallási csoport, kulturális csoport vagy terület érdekeit hivatott védeni. Ez a meghatározás bár vázolja az autonómia jellegét, de nem ad pontos választ az intézmény lényegére. Heintze definíciója a nemzetközi jogi megközelítést tükrözi: „ az autonómia egy eltérő identitással rendelkező csoportnak bizonyos fokig terjedő önkormányzás biztosítását jelenti. Az autonómia a szubszidiaritás elvének kiteljesítése. Az autonómia határainak terjedelme minden esetben más, nincs egy általánosan meghatározott mérték. A nemzetközi jog szerint az autonómia jelentését egy megállapodásban lehetne összefoglalni, amelyben a kisebbség az állam bizonyos területén a saját helyi ügyeit intézheti az önkormányzás alapján, új állam létrehozatala nélkül.”
E definícióhoz kapcsolódóan az autonómia nem más, mint a nemzeti kisebbség önrendelkezésének egyik lehetséges megvalósulása, a központi hatalom befolyásának megtartásával, de nem jogosítva föl a kisebbségi csoportot arra, hogy beavatkozzon az állam hazai és nemzetközi státuszával, illetve a bel- és külpolitikával kapcsolatos ügyekbe. A kisebbségek jogait biztosító intézménykomplexumok alapvetően az autonómia két fajtája mentén húzódnak: a kulturális autonómia – általában – érdekképviseletet biztosít, míg a politikai autonómia adott esetben igazgatási jogköröket is tartalmazhat.
E konfliktus-okozó mennyiségi eltolódás felszámolásának kísérleteként – az "egy állam, egy nemzet" fikciójának köszönhetően – uralkodóvá vált a nemzetállam szervező modellje. Ebből a szempontból a nemzetállamot, vagyis az államon belüli, etnikailag homogén népesség fikcióját tekintették állandó tényezőnek és az etnikai valóságot változó tényezőnek. E szerencsétlen megközelítés következményei a II. világháború okozta „károk”: az etnikai tisztogatások, közösségek kitoloncolása, lakosságcsere stb. A probléma megoldásának egy másik stratégiai megközelítése volt az államok számának növelése, azonban ez sem hozott valódi eredményt. Ez különösen az első világháború után vált nyilvánvalóvá, amikor nyolc új állam született. E folyamat új lendületet vett 1991 és 1992-ben. Európa jelenlegi harminchat államából nem kevesebbet, mint tizennégyet az utóbbi öt évben hoztak létre. Ugyanakkor a nemzeti kisebbségek száma nem csökkent, éppen ellenkezőleg, jelentős mértékben növekedett. Azonban az kétségtelen, hogy az európai államok száma korlátlanul nem növelhető. Jelenleg Európában legkevesebb 270 nemzeti és etnikai kisebbség található, ezekhez több mint 100 millió polgár – a 750 milliós Európa egyhetede – tartozik.
Az európai államok többsége "nemzetállamként" alakult meg annak ellenére, hogy etnikailag nem homogének, hanem gyakorlatilag "többnemzetiségűek", és a nemzetiségek aránya a néhány százaléktól az 50%-ig változik. Ez azt jelenti, hogy az etnikai homogenitás kivételes. Ezért az Európa Tanács az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló Egyezményének 14. cikkelyében megfogalmazott antidiszkrimináció elvére tekintettel az etnikai valóságot állandó tényezőnek, az államok politikai megszervezését pedig változó tényezőnek kell tekinteni. Ez utóbbit hozzá kell igazítani az állandó tényező valós szükségleteihez. Összefoglalva: a nemzetállam mint a társadalom politikai megszervezésének leggyakoribb modellje, elméletileg és gyakorlatilag is elavult illetve kivitelezhetetlen.
Heintze véleménye szerint a szubjektív szempont alapvető szerepe, hogy lehetővé teszi a nemzetközi jognak, hogy különbséget tegyen egy kisebbség és egy integrálódni szándékozó csoport között.
A kisebbség fogalmának tisztázása után a legtágabb megfogalmazás szerint az autonómia olyan kisebbségvédelmi intézmény, amely az egyes államokban az autonómiához tartozó embercsoport (faji, etnikai) , nyelvcsoport, vallási csoport, kulturális csoport vagy terület érdekeit hivatott védeni. Ez a meghatározás bár vázolja az autonómia jellegét, de nem ad pontos választ az intézmény lényegére. Heintze definíciója a nemzetközi jogi megközelítést tükrözi: „ az autonómia egy eltérő identitással rendelkező csoportnak bizonyos fokig terjedő önkormányzás biztosítását jelenti. Az autonómia a szubszidiaritás elvének kiteljesítése. Az autonómia határainak terjedelme minden esetben más, nincs egy általánosan meghatározott mérték. A nemzetközi jog szerint az autonómia jelentését egy megállapodásban lehetne összefoglalni, amelyben a kisebbség az állam bizonyos területén a saját helyi ügyeit intézheti az önkormányzás alapján, új állam létrehozatala nélkül.”
E definícióhoz kapcsolódóan az autonómia nem más, mint a nemzeti kisebbség önrendelkezésének egyik lehetséges megvalósulása, a központi hatalom befolyásának megtartásával, de nem jogosítva föl a kisebbségi csoportot arra, hogy beavatkozzon az állam hazai és nemzetközi státuszával, illetve a bel- és külpolitikával kapcsolatos ügyekbe. A kisebbségek jogait biztosító intézménykomplexumok alapvetően az autonómia két fajtája mentén húzódnak: a kulturális autonómia – általában – érdekképviseletet biztosít, míg a politikai autonómia adott esetben igazgatási jogköröket is tartalmazhat.
Korábbi kísérleti megoldások
A fent említetteket látva, nem csoda, hogy az európai államok nagy része fél az autonómiától, mert fenyegetettséget lát benne a területi integritására nézve. Ez a félelem részben megalapozott részben nem. Az autonómia megalkotása magában rejthet olyan alig helyrehozható hibákat, amelyek a többségi állam tényleges sérüléséhez vezethetnek, akár előnytelen, meggondolatlan szerződéssel, akár a kisebbségnek a többségi állam testéből való kiszakadásával. A probléma megoldása elől azonban nem lehet elmenekülni. A tény az, hogy Európában, az Atlanti-óceán és az Ural hegység között 750 millió európai polgár él. Ám az etnikai és kulturális valóság nem felel meg Európa államszervezeti formájának. Európában 70 kisebb vagy nagyobb nép él, mindössze 36 államban. Ez azt jelenti , hogy Európában kétszer annyi nép él, mint amennyi állam létezik, avagy fele annyi állam van, mint ahány nép.E konfliktus-okozó mennyiségi eltolódás felszámolásának kísérleteként – az "egy állam, egy nemzet" fikciójának köszönhetően – uralkodóvá vált a nemzetállam szervező modellje. Ebből a szempontból a nemzetállamot, vagyis az államon belüli, etnikailag homogén népesség fikcióját tekintették állandó tényezőnek és az etnikai valóságot változó tényezőnek. E szerencsétlen megközelítés következményei a II. világháború okozta „károk”: az etnikai tisztogatások, közösségek kitoloncolása, lakosságcsere stb. A probléma megoldásának egy másik stratégiai megközelítése volt az államok számának növelése, azonban ez sem hozott valódi eredményt. Ez különösen az első világháború után vált nyilvánvalóvá, amikor nyolc új állam született. E folyamat új lendületet vett 1991 és 1992-ben. Európa jelenlegi harminchat államából nem kevesebbet, mint tizennégyet az utóbbi öt évben hoztak létre. Ugyanakkor a nemzeti kisebbségek száma nem csökkent, éppen ellenkezőleg, jelentős mértékben növekedett. Azonban az kétségtelen, hogy az európai államok száma korlátlanul nem növelhető. Jelenleg Európában legkevesebb 270 nemzeti és etnikai kisebbség található, ezekhez több mint 100 millió polgár – a 750 milliós Európa egyhetede – tartozik.
Az európai államok többsége "nemzetállamként" alakult meg annak ellenére, hogy etnikailag nem homogének, hanem gyakorlatilag "többnemzetiségűek", és a nemzetiségek aránya a néhány százaléktól az 50%-ig változik. Ez azt jelenti, hogy az etnikai homogenitás kivételes. Ezért az Európa Tanács az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló Egyezményének 14. cikkelyében megfogalmazott antidiszkrimináció elvére tekintettel az etnikai valóságot állandó tényezőnek, az államok politikai megszervezését pedig változó tényezőnek kell tekinteni. Ez utóbbit hozzá kell igazítani az állandó tényező valós szükségleteihez. Összefoglalva: a nemzetállam mint a társadalom politikai megszervezésének leggyakoribb modellje, elméletileg és gyakorlatilag is elavult illetve kivitelezhetetlen.
Hosszú távon az egyetlen útja a biztonságot veszélyeztető európai nemzetiségi konfliktusok elkerülésének az, ha belátjuk, a többnemzetiségű népesség multinacionális államot igényel. Egyenlő félként kezelve a nemzetiségeket, elkerülhető az etnikai közösségek közötti nemzetiségi konfliktus és biztosítható a békés együttélés a közösségek számára.
Ezt szem előtt tartva, a belgáknak sikerült az egyik legtökéletesebben működő államszervezetet létrehozniuk. Az 1960-as években a flamand – vallon ellentét kiéleződött és a jogkiterjesztési lehetőségeket felismerve a kicsiny német közösség, csatlakozott a flamandok törekvéseihez. Az ez idáig utolsó, 1993-mas alkotmánymódosítás hozta létre a Belga Szövetségi Államot, mely végleg biztosította a német autonómiát és elismert nyelvközösségként, Európa egyik legjobban védett kisebbségei sorába emelte őket. A belga minta mind az alkotmányos királyság, mind a szövetségi berendezkedés jeleit magán hordja, és ami még „megbolondítja” az államszervezetet, az az autonómiák helyzete. Sokak szerint a negyedik hatalmi ág az autonómia, a következő okok miatt: A végrehajtó hatalom feje a király, alatta pedig a szövetségi miniszterek vannak. A szövetségi kormány az egész országból a parlamentbe választott képviselőkből áll. Székhelye Brüsszel. Hatáskörüket az Alkotmányban rögzítették, míg feladatkörük a külpolitika, monetáris politika, hadsereg és igazságszolgáltatás.
A törvényhozó hatalom ennél összetettebb. A szövetségi parlament szintén a fővárosban, Brüsszelben van. Az egész ország területéről választott képviselők vannak itt, és ami a legfontosabb, hogy a parlament minden szintjén él a paritásosság.A szövetségi parlament kétkamarás.
„Negyedik hatalmi ág az autonómia” -> Mind a három régiónak külön parlamentje van:
A törvényhozás általános elvei: A nemzeti törvényhozás törvényeket, a közösségi és regionális pedig rendeleteket alkot. A régiók esetében törvény erejű rendeletekről van szó, így nincsen semmi féle alá – fölérendeltség a központi törvények és a regionális rendeletek között.
A hatalom eredetében azonban nagy ellentét feszül, hiszen a központi hatalom a Belga Nemzettől ered, így szinte feltétlen hatalomról van szó. Ezzel szemben áll a régiók hatalmának származtatott jellege.
/EBEÉ: Az EBÉÉ a helsinki értekezlet Záróokmányának elfogadása (1975) óta működik. A Záróokmányt 34 állam képviselői írták alá, akik elismerték, hogy a kisebbségi kérdés létező probléma, amelyet az európai béke és bizalom fenntartása érdekében is rendezni kell. A Záróokmányban megtalálható egy rövid, programadó rész, amely a kisebbségekre vonatkozik: „A résztvevő államok, melyek területén kisebbségek élnek, tiszteletben tartják az ilyen kisebbségekhez tartozó személyek jogát a törvény előtti egyenlőségre, maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy élhessenek az emberi jogokkal és alapvető szabadságokkal és ilyen módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit ezen a téren" (VII. elv, 4. bekezdés). A kisebbségekkel rendelkező államokat arra ösztönzik, hogy törvényeiket minden megkülönböztetés nélkül alkalmazzák a kisebbségekhez tartozó személyekre./
E dokumentum kiemelte a nemzeti, kulturális, nyelvi és vallási kisebbségek védelmének szükségességét, és előírta, hogy az államoknak védeniük kell ezek identitását. A koppenhágai dokumentum jelentősége abban áll, hogy több mint harminc állam képviselői megállapodtak a kisebbségekre vonatkozó alapelvekben és szabályokban, azaz olyan jogterületen, amelyet eddig nem nagyon szabályozott a nemzetközi jog. Az EBEÉ folyamat eredménye ugyan jogilag nem kötelező, mégis egyfajta politikai mércét jelent.
Míg európai szinten 1990 és 1993 között csak kísérletek történtek a kisebbségi jogok nemzetközi szintű kodifikációjára, addig Belgium létrehozott egy egészen egyedi rendszert, mely példa értékű lehet a jövő autonómia – alkotói számára.
A kritikusok szerint, a szövetségi modell nem feltétlenül jelenti az egységes államot. Magában hordja óhatatlanul a viszály kialakulását a szembelévő, olykor rivális régiók között, ha nem jó a strukturális kialakítás. Ez valóban így van, de nem Belgiumban. Belgiumot köti a szövetségi lojalitás elve, a gazdasági- és monetáris egység. Kiváló a fékek és ellensúlyok rendszere, amely nem tesz különbséget nyelvcsoport és nyelvcsoport között, hanem inkább egyenlő mértékben védi mindegyiket. Nincs különösebben nagy konfliktus az autonómiák között, hiszen köti őket az együttműködés kötelezettsége is. Egy ismerős véleményét felidézve, a flamand - vallon ellentét nem hordozza magán az etnikai feszültségnek azon jeleit, amit mi Közép - Európában a mai napig tapasztalunk.
A Belga államban kezd kikristályosodni az az elv, amely legfelsőbb szinten szervezi az autonómiák sorsát és kapcsolatát: a kohéziós elemnek nagyobbnak kell lennie mint az autonómiának. Az önrendelkezésnek azon fokáig jutottak, ameddig csak el lehet menni, a másik fél szabadságának megsértése nélkül.
Ezek tükrében elmondható, hogy a német közösség jóval többet kapott a belga államtól, mint puszta kisebbségi jogot. Egészen egyedülálló, hogy a lakosság ilyen kicsi hányadát kitevő német közösség egyenjogúságát alkotmányban rögzítették, s ezzel, illetve a két nagyobb nyelvközösséggel sok tekintetben azonos államjogi státusával politikai és jogi értelemben megszűnt alárendelt kisebbség lenni. Ezért is érzi magát a német közösség leginkább belgának.
Az emberek többsége minden bizonnyal értesült azokról a nyelvi vitákról, amelyek Belgium flamand, illetőleg vallon polgárait hosszú időn át szembeállították egymással, és amelyek többször nyílt összetűzésekig fajultak. 1968-ban például a híres leuven-i egyetemet ketté kellett osztani, és francia nyelvű részlegét át kellett helyezni ahhoz, hogy az oktatás normális menete biztosítható legyen. Arról viszont nagyon kevesen tudnak, hogy a belgák nem ismertek kisebbséget, ill. kisebbségeket határaikon belül. Az elmúlt századokban vallonok lakták a délnyugati, flamandok az északkeleti országrészt. Mindkét nemzet megőrizte saját történelmi, kulturális és gazdasági hátterét, nyelvét és dialektusát. Az ország központjában, Brüsszelben, eredetileg hollandul beszélő flamandok laktak, többségük azonban az évszázadok folyamán francia anyanyelvűvé vált. A hosszú ideig érvényesülő kiegyensúlyozottság a független belga királyság megalakulása után bomlott fel. A francia anyanyelvű polgári réteg gazdasági, politikai és kulturális téren egyaránt uralmi helyzetbe került, a többségi flamandok pedig "kisebbséggé" váltak saját hazájukban. Említésre érdemes, hogy a XIX. századra liberális parlamentáris demokráciaként berendezkedő, modern iparosodó Belgiumban a kétnyelvűséget nem tartották konfliktusokat gerjesztő problémának. Az egységes állam számára sokkal nagyobb gondot jelentett a katolicizmus és a liberalizmus ellentéte, amelyet különösen az oktatáspolitika terén tartottak nehezen feloldhatónak. A magas fokon iparosodott országban hasonlóképpen komoly konfliktusforrásnak számított a tőkések és munkások hagyományos ellentéte, amelyben nemegyszer került szembe egymással a gazdag, francia anyanyelvű, ill. franciává lett flamand burzsoázia és az elszegényedő – főleg flamand – munkásság. Az etnikai alapon kifejeződő, nyelvkérdésben megjelenő flamand és vallon viszály a hatvanas évektől vált kritikussá. (Addig tulajdonképpen a francia nyelv számított az ország "hivatalos" nyelvének, a többségben levő flamandok nyelve viszont a nép által használt dialektusnak minősült.) A német közösség a jogkiterjesztési lehetőségeket felismerve, csatlakozott a flamand közösség törekvéseihez. Az 1960-as évektől alkotmánymódosítások sorozata figyelhető meg, míg végül az 1993-mas államforma – váltás ( a szövetségi állam kikiáltása ) tette biztossá a német ajkú kisebbség helyzetét.
„Kisebbség a kisebbségben” – Belga megoldás
Amint arra már utaltam (az előző dolgozatomban is), ha egy állam többnemzetiségű, akkor ennek a ténynek elvben az államszervezetben is tükröződnie kellene. A demokráciában általában a többség akarata érvényesül, ideális esetben azonban a kisebbség és a kisebbség jogainak tiszteletben tartásával.Ezt szem előtt tartva, a belgáknak sikerült az egyik legtökéletesebben működő államszervezetet létrehozniuk. Az 1960-as években a flamand – vallon ellentét kiéleződött és a jogkiterjesztési lehetőségeket felismerve a kicsiny német közösség, csatlakozott a flamandok törekvéseihez. Az ez idáig utolsó, 1993-mas alkotmánymódosítás hozta létre a Belga Szövetségi Államot, mely végleg biztosította a német autonómiát és elismert nyelvközösségként, Európa egyik legjobban védett kisebbségei sorába emelte őket. A belga minta mind az alkotmányos királyság, mind a szövetségi berendezkedés jeleit magán hordja, és ami még „megbolondítja” az államszervezetet, az az autonómiák helyzete. Sokak szerint a negyedik hatalmi ág az autonómia, a következő okok miatt: A végrehajtó hatalom feje a király, alatta pedig a szövetségi miniszterek vannak. A szövetségi kormány az egész országból a parlamentbe választott képviselőkből áll. Székhelye Brüsszel. Hatáskörüket az Alkotmányban rögzítették, míg feladatkörük a külpolitika, monetáris politika, hadsereg és igazságszolgáltatás.
A törvényhozó hatalom ennél összetettebb. A szövetségi parlament szintén a fővárosban, Brüsszelben van. Az egész ország területéről választott képviselők vannak itt, és ami a legfontosabb, hogy a parlament minden szintjén él a paritásosság.A szövetségi parlament kétkamarás.
„Negyedik hatalmi ág az autonómia” -> Mind a három régiónak külön parlamentje van:
- Vallon Regionális Tanács
- Flamand Tanács
- Német Közösségi Tanács
A törvényhozás általános elvei: A nemzeti törvényhozás törvényeket, a közösségi és regionális pedig rendeleteket alkot. A régiók esetében törvény erejű rendeletekről van szó, így nincsen semmi féle alá – fölérendeltség a központi törvények és a regionális rendeletek között.
A hatalom eredetében azonban nagy ellentét feszül, hiszen a központi hatalom a Belga Nemzettől ered, így szinte feltétlen hatalomról van szó. Ezzel szemben áll a régiók hatalmának származtatott jellege.
Európai folyamatok
Az 1989-1990-es európai változások új lendületet adtak a kisebbségi jogvédelmi rendszernek. Az első jelentős áttörést az EBEÉ - folyamat és különösen a Koppenhágai dokumentum megalkotása jelentette (1990. június)./EBEÉ: Az EBÉÉ a helsinki értekezlet Záróokmányának elfogadása (1975) óta működik. A Záróokmányt 34 állam képviselői írták alá, akik elismerték, hogy a kisebbségi kérdés létező probléma, amelyet az európai béke és bizalom fenntartása érdekében is rendezni kell. A Záróokmányban megtalálható egy rövid, programadó rész, amely a kisebbségekre vonatkozik: „A résztvevő államok, melyek területén kisebbségek élnek, tiszteletben tartják az ilyen kisebbségekhez tartozó személyek jogát a törvény előtti egyenlőségre, maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy élhessenek az emberi jogokkal és alapvető szabadságokkal és ilyen módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit ezen a téren" (VII. elv, 4. bekezdés). A kisebbségekkel rendelkező államokat arra ösztönzik, hogy törvényeiket minden megkülönböztetés nélkül alkalmazzák a kisebbségekhez tartozó személyekre./
E dokumentum kiemelte a nemzeti, kulturális, nyelvi és vallási kisebbségek védelmének szükségességét, és előírta, hogy az államoknak védeniük kell ezek identitását. A koppenhágai dokumentum jelentősége abban áll, hogy több mint harminc állam képviselői megállapodtak a kisebbségekre vonatkozó alapelvekben és szabályokban, azaz olyan jogterületen, amelyet eddig nem nagyon szabályozott a nemzetközi jog. Az EBEÉ folyamat eredménye ugyan jogilag nem kötelező, mégis egyfajta politikai mércét jelent.
Míg európai szinten 1990 és 1993 között csak kísérletek történtek a kisebbségi jogok nemzetközi szintű kodifikációjára, addig Belgium létrehozott egy egészen egyedi rendszert, mely példa értékű lehet a jövő autonómia – alkotói számára.
A kritikusok szerint, a szövetségi modell nem feltétlenül jelenti az egységes államot. Magában hordja óhatatlanul a viszály kialakulását a szembelévő, olykor rivális régiók között, ha nem jó a strukturális kialakítás. Ez valóban így van, de nem Belgiumban. Belgiumot köti a szövetségi lojalitás elve, a gazdasági- és monetáris egység. Kiváló a fékek és ellensúlyok rendszere, amely nem tesz különbséget nyelvcsoport és nyelvcsoport között, hanem inkább egyenlő mértékben védi mindegyiket. Nincs különösebben nagy konfliktus az autonómiák között, hiszen köti őket az együttműködés kötelezettsége is. Egy ismerős véleményét felidézve, a flamand - vallon ellentét nem hordozza magán az etnikai feszültségnek azon jeleit, amit mi Közép - Európában a mai napig tapasztalunk.
A Belga államban kezd kikristályosodni az az elv, amely legfelsőbb szinten szervezi az autonómiák sorsát és kapcsolatát: a kohéziós elemnek nagyobbnak kell lennie mint az autonómiának. Az önrendelkezésnek azon fokáig jutottak, ameddig csak el lehet menni, a másik fél szabadságának megsértése nélkül.
Ezek tükrében elmondható, hogy a német közösség jóval többet kapott a belga államtól, mint puszta kisebbségi jogot. Egészen egyedülálló, hogy a lakosság ilyen kicsi hányadát kitevő német közösség egyenjogúságát alkotmányban rögzítették, s ezzel, illetve a két nagyobb nyelvközösséggel sok tekintetben azonos államjogi státusával politikai és jogi értelemben megszűnt alárendelt kisebbség lenni. Ezért is érzi magát a német közösség leginkább belgának.
Az emberek többsége minden bizonnyal értesült azokról a nyelvi vitákról, amelyek Belgium flamand, illetőleg vallon polgárait hosszú időn át szembeállították egymással, és amelyek többször nyílt összetűzésekig fajultak. 1968-ban például a híres leuven-i egyetemet ketté kellett osztani, és francia nyelvű részlegét át kellett helyezni ahhoz, hogy az oktatás normális menete biztosítható legyen. Arról viszont nagyon kevesen tudnak, hogy a belgák nem ismertek kisebbséget, ill. kisebbségeket határaikon belül. Az elmúlt századokban vallonok lakták a délnyugati, flamandok az északkeleti országrészt. Mindkét nemzet megőrizte saját történelmi, kulturális és gazdasági hátterét, nyelvét és dialektusát. Az ország központjában, Brüsszelben, eredetileg hollandul beszélő flamandok laktak, többségük azonban az évszázadok folyamán francia anyanyelvűvé vált. A hosszú ideig érvényesülő kiegyensúlyozottság a független belga királyság megalakulása után bomlott fel. A francia anyanyelvű polgári réteg gazdasági, politikai és kulturális téren egyaránt uralmi helyzetbe került, a többségi flamandok pedig "kisebbséggé" váltak saját hazájukban. Említésre érdemes, hogy a XIX. századra liberális parlamentáris demokráciaként berendezkedő, modern iparosodó Belgiumban a kétnyelvűséget nem tartották konfliktusokat gerjesztő problémának. Az egységes állam számára sokkal nagyobb gondot jelentett a katolicizmus és a liberalizmus ellentéte, amelyet különösen az oktatáspolitika terén tartottak nehezen feloldhatónak. A magas fokon iparosodott országban hasonlóképpen komoly konfliktusforrásnak számított a tőkések és munkások hagyományos ellentéte, amelyben nemegyszer került szembe egymással a gazdag, francia anyanyelvű, ill. franciává lett flamand burzsoázia és az elszegényedő – főleg flamand – munkásság. Az etnikai alapon kifejeződő, nyelvkérdésben megjelenő flamand és vallon viszály a hatvanas évektől vált kritikussá. (Addig tulajdonképpen a francia nyelv számított az ország "hivatalos" nyelvének, a többségben levő flamandok nyelve viszont a nép által használt dialektusnak minősült.) A német közösség a jogkiterjesztési lehetőségeket felismerve, csatlakozott a flamand közösség törekvéseihez. Az 1960-as évektől alkotmánymódosítások sorozata figyelhető meg, míg végül az 1993-mas államforma – váltás ( a szövetségi állam kikiáltása ) tette biztossá a német ajkú kisebbség helyzetét.
Belga autonómiák jellemzése
Működésükben három alapelv él: 1. a részeknek külön autonómiájuk van, de 2. a szövetségi döntéshozatalban részt vesznek és 3. az együttműködés elvét kötelesek betartani. Kialakulásukat illetően a belső jog hozta azokat létre. Az autonómiák fajtáját illetően megtalálhatók mind a területi, mind a személyi autonómia jellemzői. Területi autonómiára utal az a szembetűnő tény, hogy az 1962-es alkotmánymódosítást követően a kilenc tartomány között nyelvi határt húztak. Majd a következő lépcső az volt, amikor a nyelvi terület nyelvét tették kötelezővé az egynyelvű területen. Ezzel valósult meg ténylegesen a nyelvi határ a francia és holland nyelvű terület között. Ugyanez a helyzet a német kisebbség kérdésében is. Kicsiny – de összefüggő – területen élő kisszámú lakosság szinte ugyanazokat a jogosítványokat kapta, mint a nagyobb autonómiák. Mégis a területük elsődleges fontosságú volt az autonómiájuk kialakításában. Személyi autonómiára utal viszont az a tény, hogy például a Képviselőház illetve a Szenátus flamand nyelvű csoportjába nem csak a flamand nyelvi régiójában megválasztott képviselők tartoznak, hanem a flamand nyelven esküt tett képviselők, szenátorok is, és a brüsszeli kerületben megválasztott flamand nyelvű képviselők és szenátorok is. Ezeken kívül személyesen kell kérni az állampolgárnak egy autonómiához való csatolását akkor, ha nem az autonómia területén él, de azt a nyelvet beszéli.A német kisebbség közigazgatása és kormányzása
Mint autonómia, a német kisebbséget is megilleti mindazon jog, amelyeket a hozzá képest nagyobb autonómiák kaptak, így például a külön parlament. Ez a Német Közösségi Tanács, amely - mint a többi régió törvényhozó szerve – egykamarás. A világ legkisebb parlamentje 25 közvetlenül választott képviselőből áll. Öt évenként – az európai választásokkal együtt – írják ki a választásokat. A tisztségekre minden olyan belga állampolgár megválasztható, aki a német nyelvterületen él, és a huszonegyedik életévét betöltötte. Ezen kívül tanácsadói szerepben részt vehetnek a parlament ülésein azok a képviselők, szenátorok és provinciális tanácsosok, akik a németül beszélő közösség területén élnek, és német nyelven tették le az esküt az alkotmányra. A tanács törvényhozó testület. Törvényerejű dekrétumokat bocsáthat ki illetve határozatokat és választási intézkedéseket hozhat. Törvényei hatályosak a közösség területén, és azokat nem vonhatja vissza sem a belga (föderális), sem az egyes tartományok parlamentje. Fő feladatai a következők:- közösségi jogszabályok (dekrétumok) megalkotása a kultúra, a szociális ügyek és a közoktatás területén (ezek a dekrétumok a német nyelvterületen törvényerővel rendelkeznek),
- a közösség költségvetésének elfogadása,
- a közösség kormányának megválasztása,
- a közösség kormányának politikai ellenőrzése, közérdekű kérdések megvitatása stb.
A kultúra területéhez tartozó kérdések: a nyelv, a művészet, a kulturális örökség ápolása, a könyvtár - ügy, a táj- és a műemlékvédelem, a médiapolitika, turizmus, sport. A szociális ügyek körébe tartozik az ifjúságpolitika, a családvédelem és részben az egészségügy, a szociálpolitika és a testi fogyatékosságban szenvedők támogatása. A közoktatás az óvodától a főiskoláig az oktatás egész skáláját felöleli, az át- és a továbbképzés , valamint a tudományos kutatás kérdéseit.
A német nyelvű közösségben a végrehajtó hatalmat a kormány gyakorolja, mely a tanács által választott három miniszterből áll. A tanács és a kormány székhelye Eupen. A kormányzat adminisztratív teendőit a minisztérium látja el, élén főtitkár áll. A költségvetés kiadásainak körülbelül 60 százalékát fordítják oktatási célokra, 15 százaléka kulturális, 15 százaléka szociális célokra megy. Az igazgatásnak a fennmaradó 10 százalék jut A tanács elnöke vezeti le az ülést, vezeti a ház bizottságát és képviseli a tanácsot a nyilvánosság és a közvélemény felé. A tanácselnök, mintegy nem hivatalos államfő, főleg protokolláris funkciókat tölt be. A parlament vagy tanács házi bizottsága felelős a parlamenti munka megszervezéséért, az anyagi és személyi ügyekért. A parlament általában havonta egyszer ülésezik. A tanács bizottságai készítik elő a döntéseket, melyeket nyilvános üléseken vitatnak meg. A parlament tagjai választják és ellenőrzik a kormányt. A kormány három miniszterből áll, egyikük viseli a miniszterelnöki címet. A kormány felelős a törvények végrehajtásáért. Legfontosabb feladatai következőkben összegezhetők: 1. A törvények végleges megszövegezése, 2. ezek gyakorlati végrehajtása, 3. javaslattétel a költségvetésre (minden évben meg kell szavazni a következő év költségvetését), és 4. koordinálni a németül beszélő közösség politikáját. A közösség bevételeit a szövetségi államnak fizetett adóból nyeri. Kis részben bizonyos helyi adófajták és saját források is hozzájárulnak a kassza egyensúlyban tartásához. Bizonyos feltételek mellett kölcsönt is felvehetnek. Mindehhez azonban a tanács előzetes hozzájárulása szükséges. Különleges figyelmet érdemel, hogy az alkotmány 130. cikke értelmében a német nyelvű közösség tanácsának hatáskörébe tartozik nemcsak a Belgiumon belüli közösségekkel való együttműködés, hanem a nemzetközi kooperáció is, sőt nemzetközi egyezmények kötése a kultúra, a szociális ügyek és a közoktatás területén. Az együttműködés formáit, valamint az egyezmények megkötésének módját törvény állapítja meg.
A német nyelvű közösség 1992 óta a Maas-Rajna Eurorégió része, mely egyébként belga, német és németalföldi területeket ölel fel, 1994 júniusában pedig először választott közvetlenül saját képviselőt az Európa Parlamentbe. A német nyelvű önkormányzat vezetői következetesen és nyomatékosan hangsúlyozzák elkötelezettségüket a föderatív alapokon álló egyesült Európa iránt és nyitottságukat az együttműködés különböző formáit illetően.
A német nyelvű közösségben a végrehajtó hatalmat a kormány gyakorolja, mely a tanács által választott három miniszterből áll. A tanács és a kormány székhelye Eupen. A kormányzat adminisztratív teendőit a minisztérium látja el, élén főtitkár áll. A költségvetés kiadásainak körülbelül 60 százalékát fordítják oktatási célokra, 15 százaléka kulturális, 15 százaléka szociális célokra megy. Az igazgatásnak a fennmaradó 10 százalék jut A tanács elnöke vezeti le az ülést, vezeti a ház bizottságát és képviseli a tanácsot a nyilvánosság és a közvélemény felé. A tanácselnök, mintegy nem hivatalos államfő, főleg protokolláris funkciókat tölt be. A parlament vagy tanács házi bizottsága felelős a parlamenti munka megszervezéséért, az anyagi és személyi ügyekért. A parlament általában havonta egyszer ülésezik. A tanács bizottságai készítik elő a döntéseket, melyeket nyilvános üléseken vitatnak meg. A parlament tagjai választják és ellenőrzik a kormányt. A kormány három miniszterből áll, egyikük viseli a miniszterelnöki címet. A kormány felelős a törvények végrehajtásáért. Legfontosabb feladatai következőkben összegezhetők: 1. A törvények végleges megszövegezése, 2. ezek gyakorlati végrehajtása, 3. javaslattétel a költségvetésre (minden évben meg kell szavazni a következő év költségvetését), és 4. koordinálni a németül beszélő közösség politikáját. A közösség bevételeit a szövetségi államnak fizetett adóból nyeri. Kis részben bizonyos helyi adófajták és saját források is hozzájárulnak a kassza egyensúlyban tartásához. Bizonyos feltételek mellett kölcsönt is felvehetnek. Mindehhez azonban a tanács előzetes hozzájárulása szükséges. Különleges figyelmet érdemel, hogy az alkotmány 130. cikke értelmében a német nyelvű közösség tanácsának hatáskörébe tartozik nemcsak a Belgiumon belüli közösségekkel való együttműködés, hanem a nemzetközi kooperáció is, sőt nemzetközi egyezmények kötése a kultúra, a szociális ügyek és a közoktatás területén. Az együttműködés formáit, valamint az egyezmények megkötésének módját törvény állapítja meg.
A német nyelvű közösség 1992 óta a Maas-Rajna Eurorégió része, mely egyébként belga, német és németalföldi területeket ölel fel, 1994 júniusában pedig először választott közvetlenül saját képviselőt az Európa Parlamentbe. A német nyelvű önkormányzat vezetői következetesen és nyomatékosan hangsúlyozzák elkötelezettségüket a föderatív alapokon álló egyesült Európa iránt és nyitottságukat az együttműködés különböző formáit illetően.
A belga parlamentnek két kamarája van, a 150 tagú képviselőház, amelyek tagjait közvetlenül választják meg, és a 71 tagú szenátus, amelynek tagjait részint közvetlenül, részint közvetve, a közösségek tanácsai saját tagjaik közül választják meg. A flamand nyelvűeknek 41, a francia nyelvű vallonoknak 29 szenátoruk van, közülük meghatározott számú szenátornak brüsszeli lakosnak kell lennie. A német nyelvű közösség tanácsa saját kebeléből egy képviselőt küld a szenátusba, ami nem sok, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a németek Belgium lakosságának mindössze 0,7 százalékát teszik ki, és így egy szenátor révén tulajdonképpen erősebb képviselettel rendelkeznek, mint amekkora arányszámuk alapján megilletné őket. Erre azonban másutt is találunk példát.
Első ilyen „fék” : speciális többségű szövetségi törvény. Ezt a megoldást csak az alkotmányban kimerítő jelleggel felsorolt módokon és esetekben lehet alkalmazni. Jellemzője, hogy ez egy mindkét kamara által szavazattöbbséggel elfogadott törvény, amelynek az első és legfontosabb célja, hogy az alaptörvényt a másik nyelv képviselőinek akarata ellenére ne módosítsák. A vészcsengő eljárás a második ellensúly. Az alkotmány 54. cikkelye rejti magában, azt az eljárást, amely megakadályozza egy olyan parlamenti jogszabály életbelépését, amely az egyik vagy a másik tartomány érdekeit sérti. Működése a következő: az egyik nyelvi csoport indítványt és annak indoklását terjeszti a szövetségi parlament elé. Ezután a bizonyos érdeksértő jogszabály parlamenti eljárását felfüggesztik, majd minimum 30 napon belül nyilatkozik a minisztertanács. A vészcsengő létrehozásának oka és praktikussága az, hogy a paritásosság elve miatt a minisztertanács összetétele is egyenlő, így mindent megtesz a konszenzusért, a probléma megoldásáért. A hátrányos megkülönböztetés miatti vészcsengő eljárás is egyfajta ellensúly. Kifejezetten a hátrányra van kiélezve. A sértett fél kifogást indítványoz, aminek következménye ebben az esetben is a jogszabályi rendelkezés felfüggesztése. A minisztertanács válasza viszont nem a probléma megoldása, hanem csak annyi, hogy tényleg hátrányosan megkülönböztető-e a rendelkezés vagy sem. A külügyek problémájával azt lehet elmondani, hogy elsősorban a szövetségi kormány feladata a külügyek rendezése, mégis van pár jogosítvány, amit az autonómiák megkaptak a külügyek terén. Létesíthetnek például nemzetközi kapcsolatokat, vagy aláírhatnak nemzetközi szerződéseket. Ritka megoldás ez, különösen, ha a német kisebbség helyzetét nézzük. Mégis a nagy fék az ilyen esetekben az, hogy minden ilyen jellegű aktust először az összes belga kisebbségi parlamentnek ratifikálnia kell. Ugyanez viszont visszafelé is igaz, hogy amiben a vallon és flamand parlament megegyezett, meg tudja vétózni a német kisebbség.
A külföldi sajtó (pl. a magyar) azonban csak akkor figyel fel Belgiumra, amikor valami zajos történik, úgy is fogalmazhatnánk, hogy csak akkor, amikor „helyzet” van, s szinte kizárólag borúlátó véleményeket közölnek. Ez pedig hamis kép a tipikusan mérlegelő, elemző, kiegyensúlyozott belgiumi (vallon és flamand!) mentalitáshoz képest. Ha egyszer valóban szét is válik a szövetségi állam, az nem olyan módon megy majd végbe, ahogy például a Szovjetunió vagy Jugoszlávia felbomlása. Mindkét közösség, a keleti határon élő német kisebbséggel együtt, továbbá a holland és a luxemburgi szomszédok jellemzően számolnak a hosszú távú érdekeikkel. E mederben tartott folyamat legfontosabb jele, hogy noha rekordideje hiányzik a szövetségi kormány (ügyvezető kabinet irányít), ennek nincs következménye a hétköznapokban. Elegendő közigazgatási és kulturális erő van az ország működtetéséhez.
Mindezek tükrében választottam dolgozatom témájául a belgiumi német kisebbséget, hiszen ebben az esetben a közvetlenül érintett lakosság érdekei, jogai egyértelműen fölébe kerekedtek az ellentétes szempontoknak és érveknek. Nem az állam rendelte a maga állítólagos biztonsági szempontjai alá polgárainak egyes csoportjait és azok alapvető jogait, hanem végre-valahára az az elv érvényesült, hogy az állam a polgáraiért van, és nem fordítva. Ha egyszer a lakosság többnemzetiségű, akkor ennek az államszervezetben is tükröződni kell, bármily csekély legyen is egyes csoportjainak aránya az egészhez viszonyítva. A demokráciában a többség akarata érvényesül ugyan, de a kisebbség és a kisebbség jogainak tiszteletben tartásával.
Eplényi Kata : A belgiumi német kisebbség útja az egyenjogúságig
Christoph Pan – A nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak védelme
Herczegh Géza : Kisebbségben – európai módon
http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/031129/hv01.html
Fékek rendszere
A belga alkotmány kidolgozta a fékek és egyensúlyok bonyolult rendszerét, amelyek által egy ilyen összetételű szövetségi állam működhet. A rendszer alapja a szövetségi parlamentben lévő paritásosság. Ezt az elvet kiegészíti egy pár olyan elsősorban törvényhozói eszköz, amely mind a vallon, mind a flamand fél érdekét szolgálja. Itt kell megjegyezni, hogy a flamand tartományon élő, holland nyelvű lakosság volt mindig számszerűen is kisebbségben, így a törvényes eszközök elsősorban őket védik.Első ilyen „fék” : speciális többségű szövetségi törvény. Ezt a megoldást csak az alkotmányban kimerítő jelleggel felsorolt módokon és esetekben lehet alkalmazni. Jellemzője, hogy ez egy mindkét kamara által szavazattöbbséggel elfogadott törvény, amelynek az első és legfontosabb célja, hogy az alaptörvényt a másik nyelv képviselőinek akarata ellenére ne módosítsák. A vészcsengő eljárás a második ellensúly. Az alkotmány 54. cikkelye rejti magában, azt az eljárást, amely megakadályozza egy olyan parlamenti jogszabály életbelépését, amely az egyik vagy a másik tartomány érdekeit sérti. Működése a következő: az egyik nyelvi csoport indítványt és annak indoklását terjeszti a szövetségi parlament elé. Ezután a bizonyos érdeksértő jogszabály parlamenti eljárását felfüggesztik, majd minimum 30 napon belül nyilatkozik a minisztertanács. A vészcsengő létrehozásának oka és praktikussága az, hogy a paritásosság elve miatt a minisztertanács összetétele is egyenlő, így mindent megtesz a konszenzusért, a probléma megoldásáért. A hátrányos megkülönböztetés miatti vészcsengő eljárás is egyfajta ellensúly. Kifejezetten a hátrányra van kiélezve. A sértett fél kifogást indítványoz, aminek következménye ebben az esetben is a jogszabályi rendelkezés felfüggesztése. A minisztertanács válasza viszont nem a probléma megoldása, hanem csak annyi, hogy tényleg hátrányosan megkülönböztető-e a rendelkezés vagy sem. A külügyek problémájával azt lehet elmondani, hogy elsősorban a szövetségi kormány feladata a külügyek rendezése, mégis van pár jogosítvány, amit az autonómiák megkaptak a külügyek terén. Létesíthetnek például nemzetközi kapcsolatokat, vagy aláírhatnak nemzetközi szerződéseket. Ritka megoldás ez, különösen, ha a német kisebbség helyzetét nézzük. Mégis a nagy fék az ilyen esetekben az, hogy minden ilyen jellegű aktust először az összes belga kisebbségi parlamentnek ratifikálnia kell. Ugyanez viszont visszafelé is igaz, hogy amiben a vallon és flamand parlament megegyezett, meg tudja vétózni a német kisebbség.
A belgiumi politikai helyzet a külföldiek szemszögéből
Az elérhető belgiumi sajtóban alaposan és árnyaltan tárgyalják az ellentéteket. Felméréseket közölnek például a lehetséges szétválás támogatottságáról, az egyes pártok szimpatizánsainak jellemző véleményéről e tekintetben. A mérsékeltebb és a radikális politikusi kijelentések következményeit a médiumok gyorsan és mélyrehatóan közlik. A feszültségek mindenekelőtt alkotmányos, választójogi és gazdasági természetűek. Az a bizonyos, minden társadalmi problémára szélsőséges választ adó hang itt is jelen van, de a radikális erők jellemzően nem etnikai alapon érvelnek.A külföldi sajtó (pl. a magyar) azonban csak akkor figyel fel Belgiumra, amikor valami zajos történik, úgy is fogalmazhatnánk, hogy csak akkor, amikor „helyzet” van, s szinte kizárólag borúlátó véleményeket közölnek. Ez pedig hamis kép a tipikusan mérlegelő, elemző, kiegyensúlyozott belgiumi (vallon és flamand!) mentalitáshoz képest. Ha egyszer valóban szét is válik a szövetségi állam, az nem olyan módon megy majd végbe, ahogy például a Szovjetunió vagy Jugoszlávia felbomlása. Mindkét közösség, a keleti határon élő német kisebbséggel együtt, továbbá a holland és a luxemburgi szomszédok jellemzően számolnak a hosszú távú érdekeikkel. E mederben tartott folyamat legfontosabb jele, hogy noha rekordideje hiányzik a szövetségi kormány (ügyvezető kabinet irányít), ennek nincs következménye a hétköznapokban. Elegendő közigazgatási és kulturális erő van az ország működtetéséhez.
Mindezek tükrében választottam dolgozatom témájául a belgiumi német kisebbséget, hiszen ebben az esetben a közvetlenül érintett lakosság érdekei, jogai egyértelműen fölébe kerekedtek az ellentétes szempontoknak és érveknek. Nem az állam rendelte a maga állítólagos biztonsági szempontjai alá polgárainak egyes csoportjait és azok alapvető jogait, hanem végre-valahára az az elv érvényesült, hogy az állam a polgáraiért van, és nem fordítva. Ha egyszer a lakosság többnemzetiségű, akkor ennek az államszervezetben is tükröződni kell, bármily csekély legyen is egyes csoportjainak aránya az egészhez viszonyítva. A demokráciában a többség akarata érvényesül ugyan, de a kisebbség és a kisebbség jogainak tiszteletben tartásával.
Felhasznált irodalom:
Gerencsér Balázs – Juhász Albin : A kisebbségi autonómia (www.hhrf.org/autonomia)Eplényi Kata : A belgiumi német kisebbség útja az egyenjogúságig
Christoph Pan – A nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak védelme
Herczegh Géza : Kisebbségben – európai módon
http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/031129/hv01.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése